Itt az idejük az adósságelengedéseknek

by

A koronavírus-járvány okozta válság sok magán- és állami hitelfelvevőre fenntarthatatlan adósságterhet ró majd. Most még a kínálati sokkból származtatott keresleti sokk prekeynesi szakaszában vagyunk, ami valószínűleg egy globális válságot idéz elő. Amint azonban a járványon jórészt túlleszünk, a háztartások elővigyázatosságból takarékoskodni kezdenek, és a cégek is visszafogják tőkeköltéseiket, ami – a keynesi szakaszba lépve – tovább csökkenti majd az aggregált keresletet. A deficit révén finanszírozott költségvetési élénkítés (ahol lehetséges, monetizálással kísérve) lesz valószínűleg az egyetlen alkalmas eszköz a kibocsátási rés összezárására.

A világ domináns tartalékvalutájának kibocsátójaként az Egyesült Államoknak kevésbé van megkötve a keze, mint más országoknak, abban a tekintetben, hogy az állam mennyire képes hitelt felvenni és monetizálni az államadósságot.

A Kongresszusi Költségvetési Hivatal szerint a törvényhozás „csupán” mintegy 1,7 ezermilliárd dollárral fogja növelni a szövetségi államháztartás deficitjét a következő évtizedben. A két összeg közötti különbség azt a 454 milliárd dolláros tételt tükrözi, amely a Federal Reserve által létrehozott rendkívüli hitelezési eszközök garanciaelemét finanszírozza, abból kiindulva, hogy ezeket a garanciákat valójában sosem kell majd lehívni.

Bárcsak így lenne. Egy másik, 3 ezermilliárd dolláros költségvetési tételt pedig nemrégiben a demokrata többségű képviselőház hagyott jóvá, amit a szenátus valamilyen formában várhatóan elfogad majd. Emellett további élénkítő intézkedésekre is lehet számítani. A törvényhozók rájöttek, hogy több állam kormányzatának és sok helyi önkormányzatnak még az Egyesült Államokban sem lesz eszköze arra, hogy hitelfelvétel, hitelgaranciák vagy a szövetségi kormányzattól kapott közvetlen transzferek nélkül átvészelje a válságot.

Ami igaz az USA-ra, az igaz másutt is a világon:

Az eurózónában magát a monetáris unió létét veszélyeztető válság képe derengett fel a német alkotmánybíróság nemrégiben meghozott, vitatott ítélete és amiatt, hogy az Új Hansa Szövetség nyolc tagállama nem hajlandó fontolóra venni az államadósságok közösségiesítését. Az Európai Unió 240 milliárd eurós új válságkezelési mechanizmusa nem tekinthető tetemes összegűnek, csak az eurózóna GDP-jének 2 százalékát teszi ki. Az EU további támogatása nélkül Olaszország hamarosan kellemetlen választás elé kerül: vagy kizuhan az eurózónából, vagy bennmarad az övezetben anélkül, hogy lehetővé tennék számára a szükséges költségvetési élénkítés alkalmazását.

Természetesen az új francia-német javaslatban szerepel az – EU GDP-jének 3,6 százalékát kitevő – 500 milliárd eurós európai újjáépítési alap felállításának terve, amelyet az EU tőkepiaci hitelfelvétele révén finanszíroznának (tudni kell, hogy az EU éves költségvetése alig haladja meg az unió GDP-jének 1 százalékát). Nem egyértelmű, hogy ezen források mekkora mértékben lesznek valódi pluszforrások, és az sem, hogy hány évre szólnak. Ha ezeket a forrásokat a költségvetési gondokkal küzdő tagállamoknak nyújtanák segélyek formájában, ahogy azt a francia és a német kormány pártolná, akkor az adósságközösségiesítésnek számítana, ami növelné annak az esélyét, hogy az Új Hansa Liga vétót emel a javaslat ellen. Ha ehelyett az Európai Bizottság hiteleket bocsátana ki a tagállamok számára piaci feltételek mellett, akkor Olaszország gyorsan az eurózónából kivezető úton találná magát.

https://www.vg.hu/wp-content/uploads/2020/05/+otf/810w/shutterstock556294273.jpg
Fotó: Shutterstock

Szerencsére van más megoldás is a helyzet kezelésére. A legtöbb fejlett gazdaságban a válság során keletkező pluszmagánadósságok valószínűleg állami kézbe, köztük jegybankokhoz kerülnek, és nagy többségüket sosem fogják visszafizetni. Függetlenségük és politikai legitimációjuk védelme érdekében a jegybankoknak nem kellene majd költségvetési szervként fellépniük.

A tőzsdén jegyzett vállalatok esetében az állami hitelezők kezén lévő adósságot részesedéssé kellene alakítani szavazati joggal nem járó elsőbbségi részvények formájában, minimalizálva azt a benyomást, hogy a járvány a központi tervezés új időszakát indíthatja el. Ebben az esetben is kárpótolni kell majd a jegybankokat a veszteségeikért.

A szegényebb országoknak azonban nincs ilyen lehetőségük. A Brookings Institution szerint

Áprilisban a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) csekély mértékű adósságelengedést ajánlott fel az ebbe az országcsoportba tartozó sok államnak. Emellett a G20-ak is megállapodásra jutottak arról, hogy átmeneti fizetési moratóriumot biztosítanak az államadósságok esetében. Ez megnyitotta az utat ahhoz, hogy több száz magánhitelező is hasonlóan cselekedjen.

Ezek a támogatási formák azonban túl keveset nyújtanak, és túlságosan megkésve. A tény az, hogy ezen adósságok legtöbbjét sosem kellett volna kibocsátani.

A II. világháború után a Marshall-terv csak segélyekből állt, az alacsony jövedelmű országoknak nyújtandó „koronasegély” melletti érvek most aligha lehetnének erősebbek.

Az IMF és a Világbank 1996-os, a súlyosan eladósodott szegény országokra vonatkozó kezdeményezése (HIPC) alapján 36 ország kapott teljes vagy részleges adósságelengedést. Itt az idő, hogy visszatérjünk ehhez a megoldáshoz, kezdve a világ legszegényebb országainak nyújtott, átfogó adósságelengedési körrel. Ennek a szelektív adósságelengedésnek az IMF, a Világbank és más multilaterális hitelezők, szuverén államok, állami vállalatok, valamint magánhitelezők hiteleire is vonatkoznia kellene.

Az adósság egy veszélyes eszköz, és túl hosszú időn át használta a világ, ennek következtében végül kellemetlen, de elkerülhetetlen döntéseket kell hoznia. A mostani, példa nélküli globális válság közepette ugyanis valamit tenni kell.