Kellett egy válság, de nagyot lépett Brüsszel egy szorosabb EU felé

Bár az Európai Bizottság nem győzi hangsúlyozni, mennyire kivételes, egyszeri és célzott megoldásra tett javaslatot, amikor azt vetette fel, közösségi hitelből finanszírozza az EU a válságkezelést, mégis egy fontos tabu dőlt le ezzel. A kérdés az lesz, a tagállamok hogyan reagálnak.

Hosszú hónapok látszólag hiábavaló egyezkedése után az Európai Bizottság nagyot lépett: fenekestül felforgatva az európai költségvetés szerkezetét olyan javaslatot nyújtott be, amely szerint a hétéves keret 40 százalékát nem a hagyományos forrásokból – vagyis elsősorban tagállami befizetésekből – finanszírozzák, hanem hitelből. Ursula von der Leyen, a testület elnöke az Európai Parlament ülésén jelentette be a tervet, amely szerint a bizottság 750 milliárd euró értékben vesz fel hitelt a tőkepiacokon, kihasználva elsőrendű hitelminősítését – és az ezzel járó alacsony kamatszintet –, ez az összeg az 1,1 ezer milliárd eurós „hagyományos” költségvetési keretet (MFF) egészíti ki.

A hitel kimondottan a válságból kilábalást célozza, például a nehéz helyzetbe került vállalkozásokat, a tagországok fellendülést segítő reformprogramjait, illetve a továbbra is hangsúlyos zöld átállást segítve – vagyis nem általában a felzárkóztatás céljaira van, mint megszoktuk. A bizottság tervei szerint azért itt is meglesznek a tagállami borítékok, a legtöbb pénz Olaszországnak juthat majd.

Meg nem erősített hírek szerint Róma 81,8 milliárd euró támogatást és 90,9 milliárd euró hitelt kaphat, Spanyolország esetében 77,3 és 63,1 milliárd euró a két célszám. Az Eurológus arról írt, hogy Magyarországnak 8,1 milliárd euró vissza nem térítendő támogatást és 6,9 milliárd eurós hitelt szán a bizottság.

Összességében a hitelből származó keret kétharmada vissza nem térítendő támogatás lehet, ha elfogadják a tagállamok a most publikált javaslatot, a fennmaradó 250 milliárd pedig kölcsön, amelyet a kedvezményezett államoknak kell visszafizetniük a bizottságnak.

A bizottság nem hallgatott Soros Györgyre, a hitelt nem örökkötvény formájában veszi igénybe, hanem hosszú lejáratú kölcsönként. A program bemutatásakor Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke kiemelte: a terv a „következő generáció” nevet kapta, ami bizonyos szempontból mindenképpen igaz: a következő generáció lesz az, amelyiknek vissza kell majd fizetnie a hiteleket, amelyek 2028–2058 között járhatnak majd le. Az ütemezés egyelőre nem világos, és a fizetés forrása sem, nyilván a közös adósság miatt aggódó tagállamok számára ez lesz a fő vitapont a most következő tárgyalásokon.

Von der Leyen szerint három lehetőséget mérlegelnek, ő legszívesebben az úgynevezett saját források megnövelését szeretné. Ezzel szintén egy régi vitában foglalt állást a bizottsági elnök, a saját források ugyanis részben olyan közös adókat jelentenének – például a digitális világcégekre, illetve az egyszer használatos műanyagokra –, amelyeknek a bevétele nem a tagállamok kasszájába, hanem közvetlenül az MFF-be áramolnának. Ezentúl a kibocsátás-kereskedelemből származó bevételek növelése is forrás lehet. Magyarország az egyike azoknak az államoknak, amelyek ellenzik a közös adókat, itt azonban a másik megoldás minden bizonnyal a tagállami hozzájárulás lehet. A meg nem válaszolt kérdés magyarázhatja azt is, hogy a bizottság ezúttal nem közölte, hogy a megnövelt költségvetésbe a tagállamok nemzeti jövedelmének mekkora hányadát kellene hozzájárulásként befizetnie – ha teljes egészében a tagállamok dobnák össze az 1,85 ezer milliárd eurós teljes keretet, akkor az valamivel 2 százalék alatt lenne szemben az eddig futó, 1,1 százalék körüli hozzájárulási aránnyal.

Az idő szorít, és ezt nyilván tudják a huszonhetek is. A hétéves költségvetésről szóló javaslatról a bizottság persze már 2019 elején megegyezett volna, ám akkor a Brexit, majd az uniós vezetőváltási folyamat akadályozta a konszenzuskeresést – csak hogy most teljesen megváltozzon az egész terv. A jelenlegi forgatókönyv mindenesetre azzal számol, hogy júliusban megszületik a politikai megállapodás, amelyet az októberi Európai Tanácson véglegesíthetnek, 2021 elején pedig – már az Európai Parlament jóváhagyásával – el is indulhatna a finanszírozási program. Sőt, egyes elemei – elsősorban az idén kifutó költségvetés megerősítésével – már idén. Így például létrehoznának egy olyan hitelgaranciát, amely a fizetési nehézségekkel küzdő vállalkozásokat forráshoz jutását segítené. Fontos, hogy már most is futnak ilyen programok: az elmúlt hónapok tárgyalásai során az uniós vezetők több programot indítottak el, összesen 540 milliárd euró értékben. Ezekről a keretekről, illetve a többi, a válságkezelésben Magyarország rendelkezésre álló uniós forrásról ebben a cikkünkben írtunk bővebben: 

Mit kapunk az EU-tól a koronavírus ellen? Marshall-segélyt vagy a nagy semmit?
Újra nekifutnak az EU-tagországok vezetői csütörtök délután annak, hogy megtalálják a csodafegyvert a koronavírus-járvány okozta sokk ellen. Ötletek vannak, ám a bőkezűségnek két korlátja is van: egyfelől ez a hétéves uniós költségvetés utolsó éve, amikor kevés pénz van már a kasszában, másfelől a tagországok egy része nem mutat nagy hajlandóságot arra, hogy beszálljon egy olyan támogatási rendszerbe, amelyből elsősorban nem ő profitál.

Kérdés persze, hogy a bizottsági javaslat a tanácsban – vagyis a tagállamok fórumain – hogyan alakul át. A viták mindenesetre borítékolhatók. Azok a tagállamok, amelyek eddig spórolni akartak, most leginkább azt nehezményezik, hogy az EU finanszírozói (alapvetően a tagállamok) adósságot vállalnak azért, hogy vissza nem térítendő támogatást nyújtsanak. Az mindenesetre jó hír, hogy ennek az országcsoportnak a tagjai (a takarékos négyek) részéről nem elutasító nyilatkozatok érkeztek, csupán azt jelezte a dán és a holland kormány, hogy tanulmányozzák azt.

A visegrádi országok, amelyek eddig azt kérték számon, hogy ne legyen forrásvesztés a mostani helyzethez (vagyis a 2014–2020-as költségvetési kerethez) képest, most csalódni fognak, hiszen az új terv alapvetően nem írja felül a hétéves költségvetésről szóló, 2018 tavaszán publikált eredeti tervet, sem annak az Európai Tanácsban tárgyalt – és februárban elutasított – utolsó verzióját. Még úgy sem, hogy bizonyos pontokon pluszforrásokat javasolt a hitelből a bizottság, például megnégyszerezi az a zöld átállást segítő Igazságos Átállási Alap (JTF) forrásait – az eddigi 10 milliárd euró helyett 40 milliárdot szán erre a célra –, emellett 15 milliárddal növelné a testület az agrártermelők zöld átállását segítő forrásokat, és 55 milliárd euróval nő a felzárkóztatásra szánt keret.

A magyar kormány pedig csak az egyik játékos a 27 közül – hozzá hasonlóan a többi vezetőnek is valamit kapnia kell, hogy hazájában sikerként tudja beállítani a tárgyalások eredményét. Ilyen válsághelyzetben ez még a szokásosnál is nehezebb, különösen, hogy ez a krízis minden tagországot érintett – még ha eltérő módon is.

Az Európai Bizottság május elején kiadott tavaszi gazdasági prognózisában mindenesetre igen sötét képet festett a közeljövőről. A tavalyi 1,5 százalékos átlagos növekedéshez képest most 7,4 százalékos visszaeséssel számolnak a brüsszeli testület szakértői, a 2019-es 0,9 százalékos deficit pedig szerintük 8,3 százalékra ugorhat fel – ez még akkor is extrém magasnak számít, ha az EU ezúttal nem szankcionálja, ha egy ország hiánya a megengedett 3 százalék fölé kúszik fel.

Ennél is súlyosabb probléma az államadósságé, ráadásul épp abban az országban, amelyik eddig is csendben ketyegő bombának számított az euróövezetben, és amelyet a koronavírus is a legjobban érintett. Olaszország GDP-hez viszonyított adóssága tavaly év végén is már 135 százalék volt – a megengedett szint 60% –, erre az évre pedig a bizottság azt prognosztizálja, hogy felfut 158,9 százalékra. Ez már önmagában életveszélyes szint, ha pedig a bizottság által felvett hitelt a kedvezményezett tagországnak még vissza is kell fizetnie, még tovább kúszhat (az csak szépségtapasz, hogy ez utóbbi adósság kamatfeltételei nyilvánvalóan kedvezőbbek). Ezért is van jelentősége annak, hogy a rendelkezésre bocsátandó források mekkora hányada lesz (a kedvezményezett által) visszafizetendő kölcsön.

A legfőbb kedvezményezettek közül a görög és az olasz kormányfő mindenesetre elégedetten konstatálta a javaslatot, és amíg Kiriakisz Micotakisz és Paolo Conte arról tweeteltek, hogy ez a megfelelő irány, a francia államfő Twitter-posztjában azt emelte ki: a megoldást a francia–német közös javaslat mozdította elő. Ez abból a szempontból mindenképpen így van, hogy Angela Merkel támogatása nélkül pusztába kiáltott szó maradhatna a közös adósságról szóló javaslat. A német kancellár – és a berlini kormány és kormánypárt – támogatása a hitelfelvételhez történelmi léptékűnek tekinthető, még úgy is, hogy a brüsszeli vezetők igyekeznek hangsúlyozni: egyszeri, kivételes és mindenképpen időleges megoldásról van szó, nem az „eurókötvényként” emlegetett megoldásról, vagyis az államadósságok (legalább részben) közössé tételéről. Ursula von der Leyen sajtótájékoztatóján kiemelte: nem jön létre egy európai államkincstár, a forrás egyből a közös költségvetésbe áramlik, amely átlátható gazdálkodási eszköznek számít. Az azonban, hogy ledőlt egy komoly tabu, így is komoly lépésnek számít a föderális gazdaságpolitika felé.