Horn Gábor: Minden iskolás megtanult valamit a függetlenségről

Nem áll meg az élet, ha a befogadhatatlan adatmennyiség csillapodik. Maradjon meg egy nap az ötből, amikor nincs bezárva és a székhez kötve a gyerek, amikor nem undokoskodik vele senki, amiért más tempóban halad. Vélemény a digitális (vagy inkább táv-) oktatás elmúlt bő két hónapjáról és arról, ami abból következik.

A távoktatás mérsékelten sem volt digitális, de annyi baj legyen. Tanulónak, szülőnek, tanárnak, bávatag vagy romlott minisztériumi dolgozónak, mindenkinek kijár most a nagyvonalúság. Az osztályzat mindegy – egyúttal talán azt is megjegyezzük, hogy mindig is az lesz –, a lényeg, hogy minden iskolás megtanult valamit a függetlenségről, a rugalmas időbeosztás nehézségeiről és előnyeiről.

Talán jól is jött, ha kevesebbet haladtak trigonometriával, bauxitbányászattal és a harmincéves háború érdekfeszítő mellékszálaival. Nem áll meg az élet, nem következik semmi visszafordíthatatlan abból, ha a befogadhatatlan adatmennyiség csillapodik: van, aki eddig is így gondolta, most már senkinek nincs oka kételkedni ebben. Ez az új tudás pedig végre utat nyithat a projektközpontú oktatás izgalmas, szabad, ösztönző világa fele.

Legyen igaza a nem lehet úgy, mint előtte kórusnak.

Nevezzünk ki egy napot, ami egyéni vagy csoportos, de mindenképp az önálló kutatásról szól. Maradjon meg egy nap az ötből, amikor nincs bezárva és a székhez kötve a gyerek, amikor nem valami elavult nonszensz kritériumrendszer alapján kapja az ukázt, amikor nem undokoskodik vele senki, amiért más tempóban halad – ugyanis erre a napra felfüggesztjük a normatív tempó hazugságát, nem lesz mérce, nem lesz igazodás. Ami lesz: kulcs minden tantárgy, minden művészet, minden tudomány és lehetséges jövőbeli szakma kincsestárához – elmélyülés.

Ki-ki korának és habitusának megfelelően elsajátíthatja, hogy milyen egyedül vagy azonos érdeklődésű társaival múzeumban, könyvtárban, archívumban, az iskola számítógéptermében vagy adott esetben otthon kutatni egy témát. Ami akár a magyar katonaindulók története is lehet, a módszertan nem lesz kevésbé hatékony, de egyszersmind a világ is kinyílhat: régimódi aufklärizmussal, progresszív modernséggel mutassák meg a tanárok a gyereknek – és a szabványfelvételi/érettségi miatt az újítástól szorongó szülőnek –, hogy a történelem ott van a kedvenc filmjében és a nagymama történeteiben.

Fizikáról és matematikáról lehet tanulni digitális platformon, programozáson keresztül, múzeumban vagy akár kirándulás közben. Közel hozni, átélhetővé tenni: nem a népszerű tudomány egyszerű hívószava alatt, hanem épp az iskola intézményének védelmében – mikor lesz nekem erre szükségem, mire jó ezt a sok hülyeséget megtanulni? Semmire. S mindenre és mindig. Mire jó a történelmet, a matematikát, a társadalomismeretet megérteni? Felfedezni az átütő erejű belső érdeklődés örömét? Odafigyelni az idősek történeteire, megtanulni sokféleképp értelmezni egy regényt vagy filmet?

Mindenre, a boldog élet kialakításának lehetőségére.

A hagyományos napokon pedig, ahol eddig nem tették meg, a csoportmunkát kell alapvetéssé tenni. Egyértelmű, hogy a gyerekek egymástól tanulnak a legtöbbet, hiba lenne ezt gőgösen nem belátni. És, kedves kollégák, legyenek nyugodtak: amíg a digitális dolgozatírás mikéntjével ügyetlenkedtek, a fiatalok már rég megbeszélték egymással Viberen a feladatok megoldását. És ezzel nincs semmi gond, a segítségkérés, az odafigyelés, az eltérő erősségek ötvözése nélkülözhetetlen képességek az életben.

Van mód a csalás elkerülésére – csinálják ezt minden nap, tudjanak kérdezni, vitatkozni, engedni, kitartani és hirtelen az egyéni dolgozatírásnak is önbizalommal és sikeréhesen állnak majd neki.

Nagyszerű az is, hogy szerencsésebb helyeken fejlődött a tanárok és a diákok digitális kompetenciája. Felejtsük el azoknak, akik ezt megúszták, sajnáljuk azokat, akiknek nem volt módja rá. Nyomást kell gyakorolni, követelni kell a kormánytól: legyen az iskolákban rendes géppark, nem elavult ócskaságok és ipari ereklyék, hanem új és jól felszerelt gépek, amelyeken fut minden, ami kell. Ezeket szükség esetén vihessék haza a gyerekek - hasznosabb, ha az iskola biztosít nekik egy számítógépet tanulóéveik alatt, mint ha a “tartós tankönyvek” gyakorlatával kísérleteznénk. Aki pedig megteheti, figyeljen oda, hogy mit vesz a gyerekének: a varázsszó a gépigény; most nem az eltérő mértékben hasznos és káros számítógépes játékok kedvéért, hanem a fejlesztő alkalmazások és programok jegyében.

A szülők, akik jobban ismerik most a gyerekeiket, együttérzőbbek lesznek a tanárokkal. A tanárok, akik jól tudják, mennyire hiányoztak egymásnak a barátok/mennyire jó volt otthon lenni, időt hagynak majd a visszaállásra és lemondanak villámsebes és mindent egyszerre pótlásról.

Valamelyik akciócsoport talán eljuttat pár 2010 után gyártott számítógépet Kelet-Magyarországra, ebben is lehet bízni.

Lesz egy szelíd, mérsékelt nyarunk és egy gyönyörű, rozsdaszínekben pompázó őszünk. És sok-sok boldog gyerek, újra együtt, némileg szabadabban.