Soros markában a Jobbik?

Komoly sajtóvisszhangot váltott ki, hogy Jakab Péter, a Jobbik frissen megválasztott elnöke a brit The Guardian című lapnak adott interjújában védelmébe vette az amerikai spekulánst, Soros Györgyöt, hangsúlyozva, hogy az üzletembernek jogában áll a kedve szerinti célokra költeni a pénzét hazánkban. Jakab kijelentése nyomán célszerű mélyebben megvizsgálni, hogy az egykori radikális párt hogyan vált a balliberális oldal szerves részévé (és ezáltal Gyurcsány Ferenc szövetségesévé), és azt, hogy vajon mennyiben tekinthető kifizetődőnek a párt stratégiája.

A Jobbik irányváltása nem új keletű jelenség: Vona Gábor vezetésével a folyamat már a 2014-es országgyűlési választások előtt elkezdődött, majd a 2018-as voksolás kampányában felerősödött (az egykori pártelnök a balliberális szellemi holdudvar emblematikus helyszínére, a Spinoza-házba is ellátogatott ekkoriban), hogy aztán Jakab Péter elnökségével kiteljesedhessen. E pálfordulást a párt vezető politikusai előszeretettel nevezik néppártosodásnak, és a néppárti politizálásra utaló politikai szlogenek nagy hangsúlyt kaptak a Jobbik elmúlt években kifejtett választási kampánytevékenységében is. A koncepció célja az lett volna, hogy az irányváltással az egykori réteg- majd középpárt nagypárttá, akár egyedüli kormányváltó erővé válhasson, a folyamat „főpróbáját" pedig a 2018-as országgyűlési választások jelentették. A várt áttörés azonban elmaradt, sőt – ha hajszállal is, de – a párt arányaiban gyengébben szerepelt a 2014-es eredményéhez viszonyítva, ugyanakkor a középpárti jellegét a közel 20 százalékos eredményével meg tudta őrizni. A következő 1 év eseményei viszont alapjaiban ingatták meg a párt támogatottságát, melynek egyenes következménye lett a 2019-es európai parlamenti voksoláson elkönyvelt 6 százalékos eredmény, majd az azt követő stagnálás. Kérdésként merülhet fel, hogy pontosan mi vezetett a párt jelentős népszerűségvesztéséhez?

E jelenség alapvetően arra vezethető vissza, hogy egyre több Jobbik-szimpatizáns számára vált világossá, hogy a néppártosodásnak nevezett folyamat valódi célja nem a párt politikai centrumba helyezése, hanem a következetes balra tolása. Többek között a Jobbik együttműködése a balliberális pártokkal a parlamenti botránypolitizálásban és obstrukcióban, majd a 2019. januári közös fellépés Gyurcsány Ferenccel az Országház lépcsőjén nyilvánvalóvá tette, hogy a párt – mind értékrendjében, mind a politizálása stílusában – a balliberális erők politikai karakterét vette fel. E tendencia tovább folytatódott a 2019-es önkormányzati választásokon is: a Jobbik több településen is választási szövetséget kötött a baloldali tömbbel.

Azonban e stratégia két szempontból is zsákutcának tekinthető. Egyrészt a balliberális fordulatával a Jobbik a saját 2014-es illetve 2018-as bázisának fordított hátat, mely szavazók tekintélyes része valódi centrumpolitizálást várt volna a „néppárti fordulattól". Másfelől a párttól elforduló választókat a Jobbik nem tudta pótolni baloldali érzelmű szavazókkal, hiszen e választói rétegekről továbbra is elmondható, hogy fokozottan érzékenyek az antiszemita, illetve rasszista megnyilvánulásokra, valamint a Jobbik irányváltását, és az ezt megtestesítő politikusokat nem tekintik hitelesnek.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy a Jobbikot már csak a legelkötelezettebb választói támogatják, Jakab Péter elnökké választásával pedig megnyílik az út a baloldallal való, minden korábbinál szorosabb együttműködés felé. Kérdéses, hogy az új elnök fel tudja-e virágoztatni a pártját ugyanannak a stratégiának a még erőteljesebb folytatásával, amely éppen a jelenlegi válságukat okozta.

dr. Erdős Gergely, a Századvég Alapítvány belpolitikai elemzője