Úriemberek filmkritika

Habár Guy Ritchie, a brit filmgyártás fenegyereke nemrég tett egy tőle igencsak szokatlan kitérőt Hollywood kedvéért, amikor a Disney felkérésére megrendezte az Aladdin élőszereplős változatát, úgy tűnik, igen hamar visszatalált a gyökereihez. A sajátos, mondhatni "a maga macsó módján komikus" gengszter- (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső; Blöff) és egyéb (pl. Sherlock Holmes 1-2, Az U.N.C.L.E. embere) filmjeiről elhíresült, sokak által kedvelt stílusú direktor újfent a maffiózók kőkemény, mégis vicces világába kalauzol el bennünket a jó öreg Anglia földjén.

Ritchie munkáiért láthatóan nem csak a közönség, hanem az illusztris sztárok tömkelege is kapkod, lévén azokhoz rendre sikerült megnyernie több nevesebb színészt az évek során. Nincs ez másként az Úriemberek esetében sem, melyben az igazi vagány imázsával bíró Matthew McConaughey játssza a főszerepet Charlie Hunnam és még néhány, úgyszintén jó nevű brit kollégája mellett, miközben Hugh Grant és Colin Farrell tőlük eléggé szokatlan, ám annál kacagtatóbb figurákat alakítanak.

A film egyébiránt szándékoltan ugyanabban a szellemben készült, mint a rendező fentebb már említett két, mondhatni alapműve a gengszterfilm kategóriában, amivel Ritchie alighanem azt szerette volna jelezni rajongóinak, hogy azért, mert tett némi kitérőt egy vaskos csekkért cserébe, még nem árulta el őket. De vajon sikerült valóban visszatalálnia korábbi sikerei esszenciájához, vagy már inkább csak egy lassan veterán korba lépő filmes nosztalgiázásának lehetünk a tanúi?

Amikor híre megy, hogy a nagymenő amerikai drogkereskedő, Mickey Pearson (McConaughey) túl akar adni szuperjövedelmező marihuána-birodalmán a szigetországban, az egész helyi alvilág felbolydul. Ám nem csak nagypályások, hanem kisstílű bűnözők, dílerek és bérgyilkosok is felbukkannak a gyors meggazdagodás reményében - sőt, a magát magánnyomozónak nevező, provokatív stílusú Fletcher (Grant) még attól sem riad vissza, hogy megzsarolja Mickey-t és bandáját.

A növekvő káoszban Mickey rendszerint higgadt jobbkezére, Raymondra (Hunnam) hárul a feladat, hogy felgöngyölítse a szálakat és rendet tegyen. Ám a helyzet kezd igencsak eldurvulni: egyre több hulla potyog, egyre több fegyver kerül terítékre, miközben azt mégis nehéz lenne megjósolni, végül kinek a kezében landol a csinos drogbiznisz. Ráadásul az érintettek száma is csak nő, hogy a végén már azt sem lehet tudni, ki kivel van és hogy honnan érkezhet újabb támadás...

A sztori középpontjában tehát lényegében ugyanaz a téma áll, mint Ritchie korábbi hasonló alkotásaiban: a kisstílű bűnözők egymással harcolnak a zsákmányért, lépten-nyomon keresztbe téve egymásnak, miközben nem egyszer össze-vissza bénáznak. Ez persze egy jól bevált recept - a gond csak az, hogy az Úriemberek esetében egy hosszúra nyúlt és alapvetően érdektelen expozícióval kell megbirkóznunk, ami tele van szöveggel és száraz információval.

A körülményes és túlbonyolított narráció miatt kell némi idő, míg végre igazán beindul a cselekmény, és a rendezőtől megszokott stílusú, pörgő párbeszédeket, illetve akciókat kapunk. Mindazonáltal, ami az utóbbit illeti, a szokásoshoz képest ezúttal kevesebb az erőszak - olybá tűnik, mintha Ritchie az utóbbi időben kissé elpuhult volna, mivel inkább a hosszú párbeszédeket, sőt monológokat részesíti előnyben, melyek eléggé közhelyesek és unalmasak tudnak lenni.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem baj, hogy nem folyik a vér folyamatosan, de az Úriemberek csak akkor válik igazán érdekessé, amikor a helyzetkomikumra támaszkodik - ez az a terület, ahol Ritchie a leginkább elemében van és a legjobb poénokat szállítja. A többek közt macsó erőfitogtatással, szerencsétlenkeséssel és időnként kissé morbid hullagyártással járó szituációk rendre megdolgoztatják a rekeszizmainkat, köszönhetően néhány markáns figura összeütközésének.

Míg azonban a karakterek egy része ütős és rendre szállítja a poénokat, mások inkább unalmasak és feledhetők, amolyan töltelékfiguráknak nevezhetők. Annak ellenére, hogy elvileg ő a főszereplő, még McCounaghey maffiózója is kicsit háttérbe szorul, és néhány jelenettől eltekintve nem is igazán markáns a karaktere. Noha a sztár karizmája félig-meddig még így is képes eladni a figurát, az egy pillanatra sem válik annyira szórakoztatóvá, mint mondjuk Hugh Grant simlis nyomozója vagy Colin Farrell ironizáló verőembere.

A filmes kikacsintások szintén az író-rendező szívügyét képezik, és az azokra fogékonyabb nézőknél ezek is betalálnak - még a gyártó Miramax stúdió sem marad ki a kifigurázásból. Ugyanakkor a humor sok esetben sztereotípiákra épül - a feketéktől kezdve, a kínaiakon és a zsidókon át egészen a homoszexuálisokig szinte mindenki megkapja a magáét -, így alighanem számos különböző csoportot és kisebbséget sikerült megsérteni a velük való viccelődéssel.

Nem mintha Ritchie bármikor is ódzkodott volna a humor ilyetén fajtájától (mint ahogy a disznó viccektől sem), úgyhogy a nyelvezet vagy a szexualitás terén sem kell arra számítani, hogy hirtelen prűddé vált volna - vagyis aki korábban pont ezekért kedvelte, annak most sem fog csalódást okozni. A bevált sémákhoz képest még legfeljebb annyi változás történt, hogy akad némi reflektálás az aktuális trendekre, habár annyira minimális mértékben, hogy az nem sok vizet zavar.

Sok eredetiséget tehát nem tud felmutatni a film - persze nyilván nem is ez volt a cél, sokkal inkább egy régi koncepció újabb köntösben való kiadása. Akinek bejöttek a rendező korábbi filmjei a témában, azoknak az Úriemberek is minden bizonnyal tetszeni fog, ha nem zavarja őket a kevésbé ütős sztori és a kiegyensúlyozatlan narratíva, az elején vontatott, a végén pedig már inkább túlzsúfolt történetvezetéssel - elsősorban azért, mert ennek ellenére a produkció nagyrészt szórakoztató, és a stílus kedvelői számára igen kellemes kikapcsolódást képes nyújtani.