Béketerv helyett kampányfogás

Hosszú várakozás után Donald Trump amerikai elnök Benjamin Natanjahu izraeli kormányfővel az oldalán mutatta be az évszázad megállapodásának nevezett dokumentumot, amely az izraeli–palesztin konfliktus megoldására készült.

Ilyen nagyszabású béketervek megszületésekor az elemzők és a közvélemény is jellemzően elkezdi méricskélni a tervezetet, összehasonlítani a hasonló korábbi sikertelen próbálkozásokkal.

Kétségtelen, hogy Trump javaslata minden eddiginél közelebb áll az izraeli állásponthoz a legtöbb fontos kérdésben: a Ciszjordániában található mintegy százhúsz illegális telep és a Jordán folyó völgyének jelentős része felett is elismerné az izraeli szuverenitást, Jeruzsálemet a zsidó állam egy és oszthatatlan fővárosának ismerné el, Gázát demilitarizálná, a palesztin menekültek ügyét Izrael államon kívül rendezné.

A szétszabdalt palesztin területek közötti kapcsolatot keskeny folyosókon vagy alagutakon keresztül valósítaná meg, a Hamaszt pedig leszerelné. A palesztinok támogatását az amerikai elnök szó szerint megvenné egy ötvenmilliárd dolláros befektetési alap létrehozásával és a gazdaság fejlesztésének kilátásba helyezésével.

Mindezek figyelembevételével érthető, hogy Netanjahu miért nevezte Trumpot a leginkább Izrael-barát amerikai elnöknek.

A jelenlegi körülmények között azonban kérdéses, hogy a tartalmi elemzésnek van-e bármi értelme. A terv megvalósulásának esélye kicsi: a palesztin vezetést gyakorlatilag teljesen kihagyták elkészítésének folyamatából, nem véletlen, hogy senki sem képviselte a Palesztin Hatóságot a sajtótájékoztatón (az arab államok közül is csak Bahrein, Omán és az Egyesült Arab Emírségek képviseltette magát).

A bejelentés politikailag nem igazán volt előkészítve, mintha a két vezetőt nem is érdekelte volna, hogy sikerül-e elnyerni a másik oldal támogatását. Mindezek miatt okkal merül fel a kérdés, hogy Trump csapata komolyan gondolta-e, hogy egy ilyen érzékeny kérdésben sikerülhet-e módon bármit elérni a gyakorlatban – még akkor is, ha abban igaza van Washingtonnak, hogy Palesztina az évtizedek előrehaladtával egyre rosszabb ajánlatokat fog kapni.

Kézenfekvő magyarázat, hogy a két politikust belpolitikai motivációk vezetik. Mindketten választásoknak néznek elébe 2020-ban (Izraelben már március 2-án urnákhoz járulnak a szavazók, az Egyesült Államokban csak novemberben), és mindkettejüket az a súlyos vád érte, hogy visszaéltek a pozíciójukkal. Ebben a helyzetben jól jöhet számukra, ha a közvélemény másról is beszél, nem csak a korrupciós és egyéb vádakról.

Az, hogy ez a húzás működik-e, a következő hónapokban kiderül – lehet, hogy Netanjahunak csak erre a löketre volt szüksége az újrázáshoz, amivel saját politikai túlélését is biztosíthatja. A két politikus láthatóan jó kedvében volt az aláírás napján, a konfliktus súlyához képest meglepően sokat vicceltek.

A palesztin vezetés szeretné, ha a térség egységesen kiállna a terv ellen, de úgy látszik, ez nem fog megvalósulni: a konfliktusban kulcsszerepet játszó Jordánia, Egyiptom és Szaúd-Arábia sem határolódott el az amerikai–izraeli kezdeményezéstől, sőt, a rijádi és kairói kormány megfontolásra javasolta.

Nagyon nagy kár, hogy ennek a nemzetközi politikát legalább a második világháború óta meghatározó konfliktusnak a megoldási kísérletét az amerikai és az izraeli vezetés kampányeszközzé degradálta. Persze eddig is lehetett sejteni, hogy nem a Trump-kormány hozza el a békét a Szentföldön, de a kritikák ellenére Washington hozzáállásának vannak értékelhető pontjai (például a reálpolitikai folyamatokkal való őszintébb szembenézés vagy az erős gazdasági fókusz). Amit azonban Trump és Netanjahu prezentált, azt nem lehet sem realisztikusnak, sem időszerűnek, sem újszerűnek vagy fantáziadúsnak nevezni.