„Beáldozta a kormány ezt a vidéket”

Ebben a térségben még mindig lehet olyan ipari tevékenységet folytatni, amit máshol már rég betiltottak – hívta fel a figyelmet a borsodi környezetvédő, F. Nagy Zsuzsanna.

Nem múlt el nap mostanában anélkül, hogy ne esett volna szó az észak-borsodi területek határértékeket meghaladó légszennyezettségéről. Évek óta probléma ez a Sajó-völgyében, s nekem meggyőződésem, hogy beáldozta a kormány ezt a vidéket, ahol a régebben Piszkos 12-nek nevezett, iparilag legszennyezettebb hazai városból öt is megtalálható: Miskolc, Sajószentpéter, Kazincbarcika, Putnok, Ózd. Ebben a térségben még mindig lehet olyan ipari tevékenységet folytatni, amit máshol már rég betiltottak. Még mindig kapnak környezetvédelmi engedélyt cementgyárak. És még mindig elmélkedhetnek arról polgármesterek, hogy támogatják a település határában lévő lignitbányát, ahonnét olcsó és rendkívül környezetszennyező, ugyanakkor értéktelen fűtőanyaggal tudják ellátni a legszegényebbeket. Mindeközben az itt született gyerekek életkilátásai statisztikailag körülbelül öt-tíz százalékkal rosszabbak, mint a szerencsésebb vidékeken született társaiké.

Egy szerény alkalmazotti létszámú miskolci zöld egyesületként hogyan tudnak mégis fellépni, hogy változtassanak ezen? Az előző, fideszes városvezetés idején valójában a túlélésért küzdöttünk, szinte társadalmi munkában vittük a környezetvédelmi pereket, és jártuk a vidéket a szemléletformáló programjainkkal. Régebben tizenöten is dolgoztunk a helyi zöld szervezeteknél, ma öten vagyunk. Az utóbbi évben már egy fillér támogatást sem kaptunk, se a szakminisztériumtól, se a várostól, se a nemzetinek mondott civil alaptól. Tizenkét évig működött a komposztáló programunk, több mint négyezer miskolci lakost vontunk be. Ezt is leállította az előző önkormányzat, lényegében minden együttműködést megszakítottak velünk.

Mi volt a szakítás oka?

Vélhetően az, hogy több olyan gazdaságfejlesztési intézkedésnek vagy tervnek keresztbe tettünk, ami a városvezetők érekében állt ugyan, de az itt élők többségének nem szolgált volna az előnyére. Ilyen volt például a Miskolc-hejőcsabai cementgyár ügye, amelynek most márciusban jár le az öt évre szóló működési engedélye. Azt, hogy eddig nem indulhatott újra az üzem, nekünk is köszönhető. Társadalmi egyesületként megtámadtuk a környezetvédelmi engedélyt, arra hivatkozva, hogy „elfelejtettek” hatásterületet kijelölni, és nem mérlegelték érdemben, hogy itt évi 57 ezer tonna hulladékot akarnak energetikai céllal hasznosítani. Egy másik civil munkacsoporttal pedig tavaly megakadályoztuk azt is, hogy egy, az előző önkormányzatnak kedves vállalkozás irodaháznak álcázott plázát építsen Miskolc főterére. 

Most új, ellenzéki összefogással megválasztott polgármester és önkormányzat került Miskolc élére. Változott a „zöld filozófia”?

Egyértelműen igen. Már több egyeztetésen, megbeszélésen vagyunk túl, újraindulhat például a komposztálási program – elvégre mindenkinek hasznos visszaadni az édes anyaföldnek azt, ami az övé. Érezhetően szabadabb, motiválóbb és együttműködőbb a légkör. A mostani városvezetők nem arrogánsak, s nem csak az örök „kekeckedőt” látják bennünk, környezetvédőkben, hanem a közösségi érdekekért szót emelő partnert. Ez jó, mert így kell működnie a demokráciának: ha ügyenként eltérően, képesek vagyunk úgy ütköztetni az álláspontunkat, hogy attól még nem tekintjük ellenségnek egymást.

Veres Pál polgármester egyik komoly programpontja volt a perifériára szorult Lyukó-völgy és az ahhoz hasonló peremkerületek rendbetétele. Több ezren élnek itt, viskókban, komfort nélkül, azzal fűtve, amivel épp tudnak. A hideget, a pénzhiányt, a tehetetlenséget pedig egyre többen tudatmódosító szerekkel próbálják meg elütni. Amikor terepmunkán vagyunk kint, vagy épp gyerekeknek tartunk szemléletformáló foglalkozásokat, döbbenten látjuk, halljuk, hogy ötödikes gyerekek lazán elsorolják ezeknek a szereknek az összetételét, használati módjukat. Ezt azért mondtam, hogy érzékeltessem: nem elég kályhát beállítani és tűzifát adni a fűtésre használt hulladék és rossz tűzhely helyett, mert ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb már a helyzet. Miskolcon ma már minden második általános iskolás gyermek roma, és hátrányos helyzetű, ezért komplex megközelítésre van szükség.

Van ebből kiút?

Ez sziszifuszi küzdelem, és ezt most szó szerint kell érteni: sosem leszünk a hegytetőn. Sokan nem értik, miért dolgozunk egyáltalán, ha mindez látszólag hiábavaló. Talán azért, válaszolom ilyenkor, mert van gyerekünk, lesz unokánk, és bizony még azt is gondoljuk, hogy a többi élőlénynek is vannak jogai ezen a Földön. Ha nem teszünk semmit, akkor nekik bizonyosan rosszabb életminőségük lesz. Az elmúlt másfél évben, itt helyben, talán sikerült valamit kimozdítanunk a holtpontról. Sikerült például megértetnünk a megyei önkormányzat előző elnökével, hogy az nem jó, ha a falvakban szociális tüzelő anyagként rossz minőségű lignitet osztanak szét, ráadásul törvénytelen is.

Egyes helyeken maga az önkormányzat támogatja ilyen bányák újranyitását.

Talán segíthet ezt is visszafordítani a nemrég bejelentett új hazai klíma- és energiastratégia, ami egyértelműen az ilyen bányák leépítését irányozza elő. Bár az biztos, hogy az újból állami tulajdonba került visontai Mátrai Erőmű esetében 2030-ig, sőt, talán még azon is túl is elhúzzák ezt a folyamatot, mert valakiknek ez az érdeke.

Zöldebb lett a kormány?

Inkább csak rájött arra, hogy a szénkivezetésből pénzt is lehet csinálni, hisz most erre lesznek uniós források. De mindettől függetlenül a mi ügyünknek ez most jót tesz: Sajókápolnán például a meghirdetett új lignitbánya területekre kiírt koncessziós pályázatra már egyetlen jelentkező sem akadt. Talán elérjük, hogy új bányát már nem lehet nyitni a térségünkben. Fontos azonban az is, hogy a fogyasztóvédelem és a piacfelügyelet mennyire karakán módon vizsgálja a még működő bányákból kikerülő, lakossági ellátásra kínált szénféleségek minőségét.

A környező országokban, Ausztriában, Romániában, Szlovákiában komoly támogatást kap a lakosság, hogy napelemeket telepítsen, és így fedezze a saját energiafogyasztását. Nálunk ezt mindössze kamatmentes hitellel segítik, ugyanakkor a nagyvállalkozói körök sorra kapják a támogatást naperőművek létesítésére. Valószínűleg ennek a kormánynak az az érdeke, hogy a hozzá közel állókat segítse ebben is. Az sem véletlen, hogy a mostani klímastratégiában középpontban állnak az elektromos buszok, az energiaforrások terén az áram kap hangsúlyos szerepet. De miért? Valószínű, hogy például azért, mert nincs elég várható leterhelése a tervezett paksi erőművi kapacitásnak, igyekeznek, amit csak lehet elektromos energia felhasználásra átállítani.

Ez miért nem jó?

Azért, mert van ennél sokkal környezetkímélőbb, kisebb kockázatot jelentő energiaforrásunk, például a geotermikus energia, amelynek használata a szállóporral, kénnel, salakkal járó fűtési módok helyett, lényegében nem jelentene környezeti terhelést és nem károsítaná az emberek egészségét. Ebben a tekintetben aranybányán ül Magyarország, azonban a föld-hőt csak minimális mennyiségben használjuk. Az ellenzők azzal érvelnek, hogy ehhez drága közműhálózatot kellene építeni. Mi pedig azt mondjuk, hogy igen, de egykoron az ivóvíz-, a gáz-, vagy a szennyvízhálózat kiépítésével, hasonlóan komoly elkötelezést vállaltak elődeink. Szükség lenne egy korrekt hatásvizsgálatra, ami mérlegre teszi a közvetett társadalmi és egészségügyi hatásokkal együtt, hogy például itt a Sajó-völgyben vagy más, hozzánk hasonló térségekben mi kerül többe: a jelenlegi megoldás, amely miatt folyamatosan szmogban fulladozunk, vagy egy másik, ami mentén érdemesebb lenne elindulni.