Tóta W.: A színház az új CEU

Mindig kell az ellenség. A kultúra elleni kampf nem áll meg.

Hosszú bénultság után a kormány feltalálta magát, és eldöntötte, hogyan viszonyuljon az ellenzéki fővároshoz. Szőnyegbombázással.

A támadás magyarázata – miszerint a kormány felügyeletére van szükség a színházi zaklatások megakadályozására – eleve kijelöli a közönséget, ugyanis ezt (ahogy a kocsismátéizmusokat általában) csak full hülyék eszik meg. A többi észleli, hogy előbb volt az előterjesztés, mint a botrány. Mint annyiszor, a Fidesz helyből lemond mindenkiről, aki egy ennyire tufa hazugságon átlát. Azok gyanús entellektüelek.

Amennyiben a miniszter jogot szerez a színházigazgatók kinevezésére, az ő felelőssége lesz, ha a helyükön maradnak kormánykritikus darabokat rendező vagy színpadra engedő direktorok. Kásler Miklós emberi nagyságán és politikai bátorságán múlik tehát a sorsuk. Nyilván életveszélyes lenne az olyan rendszer, amiben bármi Kásler Miklós bátorságán és tartásán múlik.

A CEU elüldözésének sem a többi egyetem oktatói és diákjai örültek, hanem azok a szegény buta drukkerek, akiknek aznapra ez volt a gólöröm – ha már a focival a pocakos tábornok semmire se ment tíz év alatt. A színházak elleni parasztfelkelés nem a kultúrafogyasztó polgárok kedvéért történik: a vérszomjra idomított talpasoknak készül az új migráns, az új zsidó – az ellenség, akit a mi hőseink férfias csatában le tudnak küzdeni.

Ahogy eddig is szakadatlanul: legyőzték Brüsszelt, a civileket, a genderlobbit, a Népszabadságot, Sorost, Ferenc pápát, mindenkit levertek a palacsintasütővel. Október 13-án felkapcsoltak a lámpák a nézőtéren, és kiderült, hogy már rég nincs teltház. De új szerepet ők már nem tanulnak.

A cél itt is a rombolás, ahogy a CEU elleni hadjárattal. Ez nem kenyérharc, nem kulturális térfoglalás. Azért nem, mert nem áll szerep és színpad nélkül egy kormánypárti gárda, akik eddig csak azért nem csinálhattak kultikus darabokat, mert nem jutottak lehetőséghez. Ahogy láttuk a filmművészet vagy a kultúrkampf összes többi területén, vagy akár – az Origo és a Figyelő lenyúlását követően – a sajtóban: nincsenek nekik szerzőik, szakembereik, művészeik, a világ összes pénzéből sem születnek meg a nagy művek. Fideszesnek lenni zsákbanfutás, igazodás a legegyszerűbb klisékhez és a nackó giccshez, állandó rettegés az újítástól, az ötlettől, a gondolattól, mert mi van, ha valahol keresztezi a hivatalos vonalat. Éppen az ilyen, jobb házibulikban is védhetetlen manőverek miatt nincs már mögöttük értelmiség, nincs vitázó és kreatív nyilvánosság, és nem állhat mögéjük senki, aki szalonképes akar maradni a szektán kívül. Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy felégetik a célpontot, aztán részegen gajdolják a romok közt a fehérvári huszárokat.

Nem az ellenzéki állócsillagok foglalják előlük a helyet. Hanem vannak a csillagok, meg van az üres sötétség.