A Jóisten az egyik szemét mindig rajtam tartotta

A hatvanas években a máriaremetei templomban rendre megállt az egyházi kórus próbája. „Anikó, ne énekelj olyan hangosan!” – hangzott el a feddő instrukció, persze hasztalan, mert a megszólított tehetséges, fiatal lány már akkor kitűnt kortársai közül. Később, tanulmányai végeztével átütő erejű hangjával, biztos magasságaival, különleges egyéniségével, összetett és egyben rendkívül személyes szerepformálásával is elvarázsolta a nézőket, többek között az Operaházban. Amikor legördült a függöny, a közönség forró ovációjával majdhogynem szétverte a házat. A nemzetközi turnékra rendszeresen őt vitték, természetes volt számára, hogy a kiváló magyar kollégák mellett világsztárok számítottak rá színpadi partnerként, a jelentős állami díjak azonban elkerülték. Néhány napja a Magyar Állami Operaház örökös tagjává választották. Rohonyi Anikó Liszt Ferenc-díjas, Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjas operaénekessel, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjával nemesi származásáról, a lélekemelő hitbéliség erejéről, szerepformálásairól, és arról is beszélgettem, hogy mit tehet az ember, ha meghallgatásra érkezik délután Bayreuthba, de a színházban éppen mindenki alszik.

Talán a gondviselés humora, hogy mint Vécsey-leszármazott, éppen november 7-én vette át a kitüntetését...

Jaj, ne is mondja! (Nevet.) Tehetek én arról, hogy azon a napon született Erkel Ferenc, és néhány éve a felújított Erkel Színházat is éppen egy szép, őszi délutánon nyitották meg újra? Mindenesetre nagyon örülök, hogy immár a magyar opera napját kapcsoljuk ehhez a dátumhoz, annak pedig különösen, hogy örökös tag lettem.

Felmenői között találjuk az aradi tizenhárom vértanú egyikét, gróf Vécsey Károly honvéd vezérőrnagyot. Mikor vált egyértelművé az Ön számára az eleve elrendelt történelmi és szellemi örökség?

Viszonylag későn. Gyermekként fel sem fogtuk a származásunk jelentőségét, mert az ebből fakadó hátrányokat a szüleim rendkívüli alázattal, méltósággal és emelt fővel viselték. „Vécseységük" inkább vállalt értékrendjükben nyilvánult meg: hárman voltunk testvérek, és mindig arra tanítottak bennünket, hogy nézzünk a másik ember szemébe, legyünk őszinték, és ne feledjük el soha, hogy a legfontosabb emberi érték a tisztesség. Drága anyánk Vécsey Blanka, Vécsey Elvira féltestvére volt, nagynéném az Operaház magántáncosaként és balettmestereként írta be a nevét a dalszínház történelmébe, vagyonából pedig megalapította az évente a legtehetségesebb balettnövendékeknek odaítélhető Vécsey Elvira-díjat. Apánk egy nagyvállalatnál dolgozott jogtanácsosként a háború előtt, ügyvédként megteremtette a családunk számára a kezdeti egzisztenciális biztonságot, de az anyai ág felmenői miatt később nem engedték praktizálni, így kőműves lett, amikor pedig újra lehetősége lett volna rá, nem esküdött föl a szocialista rendszerre. Emlékszem, a nővéremmel nyaranta szőlőt kacsoltunk vidéken, hogy szert tegyünk némi pénzkeresetre, és apánk levelet írt nekünk, hogy kérdezzük meg, keresnek-e a környéken segédmunkást, mert olyan szívesen eljönne hozzánk, de a vonatra hazafelé már nincsen pénze. Manapság, amikor ősszel favágásra, télen pedig hólapátolásra alig találnak embert, eszembe jut, ahogyan apánk sokszor elénk állt: „Kislányok, holnap reggel melegen öltözzetek fel, mert megyünk havat lapátolni, hogy legyen mit ennünk.” Mindennek ellenére nagy szeretetben nevelt mindhármunkat, és ha előfordult, hogy tanulás közben föltettünk egy kérdést, rögtön levette a lexikont a könyvszekrényből, és felolvasta a helyes választ. Irántunk érzett rajongásából fakadóan talán elfeledett rávilágítani az idővel elénk kerülő görbe ívekre: hogy ne higgyünk el mindent első szóra, és legyünk óvatosak, mert akár a legközelebbi baráttól felénk áradó kedvesség és mosoly sem őszinte minden esetben, és a hátunk mögött sok valótlanságot is állíthatnak rólunk. Ezen egyetlenegy módon tudtunk túllendülni: tartottuk magunkat az értékrendünkhöz, és végeztük a dolgunkat.

Tanulmányaiban, ha jól tudom, orosz származású osztályfőnöke segítette.

Bármilyen korszakban is élünk, azt mindig az egyes emberek formálják a cselekedeteikkel. Egyik szomszédunk a tanácsköztársaság elkötelezett kommunistája volt, mégis, akárhányszor találkozott a szüleimmel, tisztelettel beszélt velük, és segített nekik, amiben csak tudott. Az iskolában orosz anyanyelvű osztályfőnököt kaptunk, aki egyszer elhívott magához, és elmondta, hogy tudja, ki vagyok, csak annyit kér, hogy tanuljak meg néhány orosz igét, és ő majd mindig azokat kérdezi tőlem az órán, az érettségin pedig beleír néhány helyes szót a dolgozatomba, hogy sikerüljön a vizsgám. S mindennek az ellentétjét is megéltük, amikor a végig kitűnő tanuló nővérem főiskolai felvételijét szinte minden bizottságban elutasították, végül a kőbányai közgazdasági technikum hallgatója lett. Az egyénen múlott, hogy hogyan viszonyul a rendszerhez: a kisember percnyi játékszerét látta meg benne, vagy felülemelkedett a körülményeken és az emberi értékeken alapuló tisztesség lehetőségét választotta.

Ön sem rögtön abban az intézményben tanult tovább, ahol szeretett volna, és húszévesen műszaki rajzolóként helyezkedett el az Olajtervnél.

A család legrosszabb gyerekeként a tanulás helyett örökösen bohóckodtam, imádtam szerepelni, képzelje, még balettoztam is! (Nevet.) Akkoriban nem volt túl nagy divat templomba járni, főként egyházi kórusban szolgálatot vállalni, a szüleim azonban értékrendjükből fakadóan fontosnak tartották a lélekemelő hitélmény átadását. A nővérem esküvőjén elénekeltem Gounod Ave Mariáját, és tulajdonképpen akkor kezdődött az énekesi pályám, mert a kántor megkérdezte, hogy tanulok-e énekelni. Természetesen nemet mondtam, hiszen műszaki rajzolóként dolgoztam, amit apánk talált ki nekem, hogy legyen egy tisztességes szakmám, miután nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Bár ma sem értem, hogyan boldogultam a rajzasztal mellett, mert állandóan a zenével foglalkoztam. A Jóisten az egyik szemét mindig rajtam tartotta, mert a vállalatnál Zathureczky Jenő, a híres Zathureczky Ede hegedűművész rokona volt a főosztályvezetőm, és miután látta, hogy sokszor kinyitom a kottát, biztatott, hogy foglalkozzam csak tovább a zenével, és támogatott abban, hogy elvégezzem a konzervatóriumot, esti tagozaton. Négy éven keresztül délelőtt dolgoztam, délután a konzervatóriumba jártam, este pedig tanultam. Feleki Rezső volt az énektanárom, akihez Berczelly István és Kelen Péter is járt, és miután megnyertem az iskola énekversenyét, a zsűriben helyet foglaló Sipos Jenő, a Zeneakadémia legendás énektanára elhívott a Zeneakadémiára, ahová rögtön a negyedik évfolyamra vettek fel.

Milyen élmények és hatások érték a Zeneakadémián?

Nem voltam éppen a kedvence az évfolyamtársaimnak és a kollégáimnak, néhányan meg is kérdezték: „Ki ez, akiről eddig nem is hallottunk, és mindjárt itt van az opera tanszak negyedik évfolyamán?!" Nehéz évek lettek volna, ha Lukács Miklós, az Operaház akkori igazgatója és Mikó András, a színház főrendezője, mindketten tanáraim, nem bíztak volna bennem és nem álltak volna ki mellettem, annak ellenére, hogy rendkívül gátlásos voltam, és önbizalomhiánnyal küszködtem.

Hogyan kezelte ezeket a szituációkat?

Akkoriban még külső segítségre volt szükségem ahhoz, hogy leküzdjem a gátlásosságom. Emlékszem, az első operavizsgámon Puccini Toscájából az első felvonás szerelmi kettősét énekeltem Berkes Jánossal, Mikó András pedig próba közben feljött a színpadra és rám kiabált: „Kezdjen már valamit azzal a tenorral, hát végtére is szerelmes belé!" Majd szabályosan rálökött, hogy fizikai kontaktusba kerüljünk egymással.

Emlékszik olyan történésre, amelynek hatására azt érezte, hogy oldódik a gátlásossága?

Tardy László kántor, a Mátyás-templom karnagya vett a szárnyai alá. Kiemelt és rögtön szólistává tett, rengeteg szép hangversenyen léptünk fel együtt, sok misét énekeltem a zenei irányításával. Miután idegen voltam a szakmában, ő segített át a kezdeti nehézségeken, még az operavizsgáimra is eljött, közösen formáltuk, alakítottuk a darabokat, ami növelte a zenei biztonságérzetem. A színházban is mindig az jelentette a fordulópontot, amikor meghalottam a zenét. A színpadi belépéseim előtt a lámpaláz hevében gyakran úgy éreztem, hogy nem tudom, melyik művet éneklem, milyen jelenet következik és mi a szöveg. Többek között Bende Zsolt adott erőt, aki többször végignézte a jeleneteimet a takarásból, holott neki akkor már nem volt dolga ott. Egyszer megkérdeztem, miért figyel és azt mondta: „Maga olyan 'mélyen' énekli a szerepet, hogy nem tudok visszamenni az öltözőbe." Ez a mondat sokat segített abban, hogy elfogadjam: értékes mindaz, amit csinálok. Nem is nagyon ismertek a kollégák, akik gyakran jártak közös társaságba, mert én csupán bementem a színházba, az öltözőben felöltöztem, kimentem a színpadra, elénekeltem a szerepet, lesminkeltem és elmentem a színházból. Nekem a színpadon volt dolgom.

Később sem érezte ennek hátrányát?

Kalmár Magda egy alkalommal megnézett egy Turandot előadást, és ezután végül ő ajánlott a Liszt Ferenc-díjra. Ezen és a Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjon kívül tény, hogy nincs kitüntetésem. Az Opera moszkvai vendégjátékaira, például a Bolsojba mégis engem vittek, azt pedig tudomásul vettem, hogy az akkori rendszer állami elismeréseihez a szakmai teljesítmény nem volt elegendő, a hitem viszont mindenen átsegített, az elsőáldozásomkor kapott keresztem azóta is a nyakamban van.

Viszonylag későn, harmincévesen kezdte operaénekesi pályáját, amit sokan talán hátrányként értékelnének, de volt-e vajon ennek előnye?

Mindenképpen, a nagy szerepektől nem ment tönkre idő előtt a hangom és végig énekelhettem a pályám.

Többek meglátása szerint szerepein keresztül rendkívül személyes módon nyilvánult meg, mint nő. Volt olyan központi gondolat, amely foglalkoztatta a szerepei kapcsán?

Megtalálni, kifejteni valamit önmagamból, és átadni a közönségnek mindazt, ami engem foglalkoztat, és az érzéseimet, amelyeket hazavihet. Mindannyiunk másképpen éli meg a szerepét, amin átszűrődik a saját személyisége, de ettől lesz igazán hiteles. A végletekig elmerültem az általam formált nőalakokban, nehezen tudtam visszafogni magam a színpadon, mert sajátoménak éreztem őket, ezért időbe telt, amíg kialakult nálam a külső kontroll. Emlékszem, egy próbán annyira átéltem Elza szerepét és elmerültem Wagner Lohengrinjének első felvonásában, hogy elájultam, mire Lukács Miklós feljött az öltözőmbe és megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, ha nem jövök a főpróbára, akkor is az enyém a premier.

Hogyan találta meg az egyensúlyt túláradó érzelmei és a folyamatos énektechnikai kontrollt igénylő szólamformálás között?

Nagyszerű énektechnikát, a természetes éneklést tanulhattam a konzervatóriumban Farkas Ilonkától, a Zeneakadémián pedig Kutrucz Évától és Orosz Júliától. Soha nem volt technikai problémám és nem okoztak gondot a magasságok sem. A pályám során végig kellett énekelnem a legnehezebb szerepeket. Előfordult olyan este, amikor az Andrea Chénierben a tenor partnerem már nem bírta a magasságokat és az opera végén egyedül maradtam a duettben. Ezt is el kellett fogadni és ezekkel a váratlan szituációkkal együtt kellett tovább vinni az előadást.

Melyek voltak az Ön számára legfontosabb nőalakok?

Elsősorban a Parasztbecsület Santuzzája, hiszen ezzel a szereppel indult a pályám, majd Szilágyi Erzsébet, Tosca, Aida, Erzsébet, Maddelena, Vénusz, Elza, Amelia, Gioconda, Abigél, Gertúd és természetesen Turandot volt a csúcs.

Voltak egyáltalán túl kicsi szerepek a pályáján?...

A bayreuthi kalandra gondol?... (nevet) Wagner úr magyarországi tartózkodása alkalmával meghallgatott a Lohengrinben és meghívott Bayreuthba egy előéneklésre. A megbeszélt napon el is indultam, de Münchenben lekéstem a vonatot, egy későbbivel utaztam és mire kiértem, már délután volt. Bementem a színházba, amely kongott az ürességtől, sehol nem találtam senkit. Fölmentem a titkárságra, mire az asszisztens odaszólt, hogy vegyek ki nyugodtan egy hotelszobát, Wagner úr majd másnap meghallgat, mert alszik. De nekem még ma vissza kell mennem, mondtam, mire nagy nehezen fölébresztették Wagner urat, aki szintén fölkeltett egy zongoristát, és mentünk énekelni. Előadtam a Csarnokáriát, majd Wagner úr tudatta velem, hogy jól ismer és a képességeim alapján a Rajna kincsében az egyik sellő szólamát ajánlja. Én, aki addig csak főszerepeket énekeltem, közöltem, hogy köszönöm szépen, de ilyen kis szerepet nem kérek, majd hazajöttem. Később tudtam meg, hogy Bayreuthban azért pihennek kora délután, mert a négy órakor kezdődő előadások gyakran éjszakába nyúlnak, a sellőket pedig rendszerint világsztárok éneklik.

Ezek szerint nem volt érdemes felkelni.

Ezért biztosan nem... A legnagyobb magyar és nemzetközi karmesterekkel és énekesekkel dolgoztam, még Rómába is meghívtak. Talán a megfelelő menedzser és a kapcsolatrendszer hiányából is fakadt, hogy a külföldi karrierem nem indult el, jóformán felvételem és lemezem sincs.

A hazai közönség viszont végig kísérhette pályáját, az operairodalom legnagyobb drámai szoprán szerepeiben láthatta és hallhatta, mindezen túl számos jótékonysági hangversenyt is szervezett az elesettek, a hátrányos helyzetű fiatalok és az árvízkárosultak javára és jelenleg is részt vállal a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának szakami tevékenységében.

A rendszerváltás után az egyházi iskolák még nem részesültek méltó állami támogatásban, ezért a Szent György Lovagrend tagjaként hangversenyeket rendeztem a javukra, és a felkérésem alapján minden kollégám vállalta a fellépést, Medveczky Ádám és Török Géza vezényletével csodálatos koncerteket adtunk. Amikor a vörösiszap kiöntött, sorra felhívtam telefonon a tehetősebb ismerőseimet, hogy közösen adományokat gyűjtsünk és adakozzunk a rászorulók javára, és szintén a legnagyobb operaénekesek, zeneművészek és karmesterek vállalták, hogy segítenek. A Magyar Művészeti Akadémia levelező tagságát pedig Miller Lajos ajánlásának köszönhetem. Marton Éva hívott fel telefonon a hírrel, nagyon boldog voltam, és azóta is igyekszem segíteni a közös munkát. Együttes ötletünkből született meg a Tagozat operagálája, amely minden évben a zene világnapján kerül megrendezésre többek között vidéki városokban, például Gyöngyösön. Szintén közösen határoztuk el, hogy a magyar zeneirodalom gyöngyszemeit megismertetjük a kis falvakban élőkkel is, mert nem biztos, hogy mindenkinek lehetősége nyílik eljutni az Operaházba egy-egy előadás megtekintésére, mi viszont misszióként elvisszük számukra a hazai operajátszás legszebb alkotásait, kiváló művészeink előadásában. A sorozat mára kibővült, Miller Lajos szervezi vidéken, én Budapesten a koncerteket. Miután fiatalmániás vagyok, az élet természetes rendjéből fakadóan átadtam a helyem nekik, korábban Balázs fiam folk-metál zenei karrierjét is elfogadtam és szeretettel figyelemmel kísértem. A pályám lezárása után életem szép szakaszaként tekintek Juhász Juditnak, a Magyar Katolikus Rádió akkori elnökének meghívására és a rádióban tíz éven át futó Az opera világa című műsoromra, amelynek keretében számos fiatal, kiváló kolléga életpályáját mutathattam be a hallgatóknak. Tudomásul kell vennünk, hogy a hangszalagjaink fölött eltelnek az évek és örülnünk kell, hogy szép életművet hagyunk magunk mögött, az élet azonban nem áll meg: hamarosan készülünk a következő hangversenyekre.